Ájtis Csávó

Annak idején teljes odaadást követelt a programozás. Nehéz volt. Ha leültél, ki kellett kapcsolnod a külvilágot, és nem vetted észre, ha vizelni kell, vagy ha észrevetted, inkább nem keltél fel, mert előbb még ezt a függvényt hadd fejezd be, ez most nagyon fontos. Ilyen volt, ilyennek szerettük.

Aztán jöttek a csapások. Először a Windows, aztán az internet, és hamarosan a weboldalak.  Nem is akartuk elhinni, hogy most már erről fog szólni minden, de végignéztük, ahogy szép lassan egyre inkább erről szól. Már nem kell hamar lefutnia a programnak, már nem kell helpet írni hozzá, nem kell külön képernyőkezelést csinálni, meg videokártya szerinti grafikus módba kapcsolni: LEGYEN SZÉP, és LEHESSEN ELTALÁLNI EGÉRREL. És akkor menő.

Nőtt a felbontás, szaporodtak a színek, nőtt a tárhely, nőtt a sávszélesség - egyszer csak már lehetett fotókat használni az addigi GIF clipart helyett. Olyan lett a net, mint egy lapozgatós prospektus.  Mindenkinek weboldal kellett, de csak nagyon ritkán akartak mögé programozást, ha meg igen, az leginkább arról szólt, hogy megjelenítsük. Úgy, ahogy a designer megtervezte.  Igen, közben egy ilyen szakma is kialakult, a designer. Ő az, aki "nem ért semmihez, de le tudja rajzolni", és oldd meg, hogy olyan legyen. Később lettek értelmesebb designerek is, akik már meg tudták jeleníteni.

Annyira lassan haladt a változás, hogy nem is vettük észre. Mint a béka, akit ha lassan melegítesz, akkor nem ugrik ki, hanem megfő.

Apránként tűnt el a szakma értelme, pedig az alján továbbra is ott maradt: a mélyben, valahol, ahová nem jut el a napfény, természetesen ugyanazok a fogaskerekek dolgoznak, mint régen. Ugyanúgy fontos a teljesítmény, ugyanúgy kritikusak a futásidők. Csak ma már nem az a "programozó", aki ezekkel foglalkozik, hanem aki a tetejével hamar kész van. Aki egyetlen látogatóval nézve működőre tudja csinálni a weboldalt. Már nincs is más. Csak a weboldal létezik. Már nincs is olyan, hogy "írtam egy programot", maximum egy modult vagy egy classt vagy egy js libraryt, aminek persze mindig ugyanaz a vége valahol: egy weboldal.

Rengeteg cégnél probléma, hogy nem tudnak semmit a programozók. Hogy ezek már nem azok az okos gyerekek, akik régen elvetemült öltözékben, elborult tekintettel odanőttek a gép elé, meg akik a scifiben mindig feltörték "a Pentagon szerverét" (azt az egyet, ami van neki) egy hordozható billentyűzetről egy fekete alapon zöld parancssorból. Ezek már nem a gondolkodó gépek, nem a tudósok, nem a szoftverművészek, hanem egy teljesen új réteg. Nyakkendőjük van, vagy gördeszkás pulóverben tolják, lazák, magabiztosak, és úgy érzik, hogy a világ egyszerű, csak érteni kell hozzá. És a legszörnyűbb, hogy azt is hiszik, hogy ők értenek.

Itt jön be a képbe a babzsákfotel.
Ültél már ilyenben?

Emlékszel még, hogy hogyan sikerült kijutnod belőle? Valószínűleg úgy, hogy oldalra legurultál, miután negyedórán keresztül a hátadon hadonásztál az összes végtagoddal, hogy valamilyen módon fogást találj a padlón, és végül kétségbeesett súlypontáthelyezésekkel eljutottál a zsák szélére, ahonnan már egy nekirugaszkodással meg lehetett oldani. A babzsák valójában egy ragadozó, egy csapdaállító organizmus, ami rád vadászik. Egyszerűen annyira kényelmes, annyira magába húz, annyira felveszi az alakodat, hogy egy idő után nem látod az okát, hogy valaha is felkelj belőle. Miért tennéd? Mi van odakint, ami olyan érdekes? Inkább maradnál még egy kicsit. És valahol a lelked mélyén érzed, hogy éppen tönkretesz, felfal, bekebelez, hogy áldozatul estél, de valahogy annyira jó, és amikor megpróbálsz felkelni, az meg annyira nehéz - hogy inkább akkor nem is kell. Meggyőzöd magad, és visszaülsz.

A PHP egy nagyon könnyű nyelv. Lehet bonyolultan dolgozni benne, lehet trükközni, lehet vele művészi szinten bánni, de alapvetően egyszerű, mint a tök. Azért csinálták. Azért lett ilyen, hogy a kezdők, a nem túl bonyolultak is tudjanak vele mit kezdeni, hogy sok-sok weboldal szülessen, és ezek minél okosabb dolgokat tudjanak. A Javascript szintén egy kezesbárány: hamar túl vagy a bemutatkozó soraidon, egyszer csak már egész jópofákat tudsz csinálni, és ott meg is állsz, mert azt gondolod, hogy mindent tudsz, amit erről a dologról tudni érdemes.

És egyszer csak azt látod, hogy valaki ezért fizetni akar.

Ha pedig fizetni akarnak, akkor az a termék bizony jó. A piac törvényei szerint az márpedig egy eladható, === értékes produktum, és mint ilyen, büszkének kell lenned arra, hogy te állítottad elő. Valójában olyasvalami, amit a laikus hasznosnak ítél, mert a hátrányai csak később jönnek elő, és előre nem tudta őket beleírni a szerződésbe; de kifizette, nálad ott a pénz, nála ott a termék, viszonhallás. Még amikor elkezd neki szarul működni, elsőre akkor se azt fogja gondolni, hogy te valami ócskavasat sóztál rá, hanem gondolkodni kezd, hogy "kéne venni ugyanebből egy nagyobbat, mert ez nem bírja". És általában erre is téged kér meg, te pedig még több pénzt tudsz kérni érte - wallstreetül gondolkozva tehát már megint minden rendben van.

Amikor a sikered híre eljut a többiekhez, persze azonnal ők is olyanok akarnak lenni, mint te. Informatikusok, fehér köpenyes tudósok, akik egy nagy laboratóriumban titkos dolgokat állítanak elő, és rengeteget kaszálnak érte. Milliók egy weboldalért? Hja kérem. Ezt a tudást meg kell fizetni. És hogy mennyibe kerül elsajátítani? Ugyan már, hiszen tele van a web olyan tutorial meg reference anyagokkal, amikből pikpakk eljutsz a hello worldig, onnan meg már csak az a kérdés, hogy lorem ipsum helyett mit írj oda az ügyfélnek.

Van egy olyan lényege a programozásnak, amire ma egyszerűen nincs szükség.

A Gondolkodás.

Ez egy agyi folyamat, ami nagyon sok batteryt visz, és nem szívesen csinálod, ha anélkül is lehet. Márpedig lehet. A világ ma afelé megy, hogy kurva könnyű mindent megoldani egy szemernyi gondolkodás nélkül, maga az absztrakt problémamegoldás szinte az útburkolás mellé van sorolva, azt csinálják a betanított munkások, azt bárki tud, legyen készen egy csomó félmegoldás, mint a legó, és te majd abból építesz. Third party eszközöket sorakoztatsz fel egymás mellé, és esetlenül összekötöd őket; ha valamire nincs panelmegoldás, akkor lebeszéled róla az ügyfelet. Nem kellhet neki annyira, ha egyszer senki nem csinált még ilyet! És ha valami nem működik a másik valamivel együtt, akkor az egyikből letöltesz egy alternatív megoldást, mert olyan is van. És patchelsz, és vagdalkozol, és addig se kell gondolkozni, mert hamarabb készen van, ha nem kezded el.

És amikor igazán bajban vagy, és a sok könnyen megvásárolt out-of-the-box megoldáshoz kapott összes szabvány kábel összegubancolódik és nem tudsz lépni tőlük, és már nem érted, hogy mit mivel kötöttél össze és hová dugtad be a másik végét, akkor hirtelen rájössz, hogy mi hiányzik.

Fel kell hívni egy programozót!

Egy olyan igazit, aki nagyon vágja. Aki megérti, és beleássa magát, és megoldja "csak ezt a kis részt", a drótok összegabalyodását, a látszólag legfelső réteget a felhalmozott szarkupacban; a többi már menni fog, csak ebben az egyben segítsen, plíz. Merthogy határidőre kell, mert elvállaltad, mert könnyűnek látszott. És hát ezt a kis apróságot leszámítva könnyű is.

Csakhogy nagy ám a baj.

A programozók ugyanis időközben kihaltak. Tudod miért? Mert a te fajtád miatt elkezdett rájuk nem annyira lenni szükség. És most elmentek máshová, elmentek olyan pozíciókba, ahová kell a gondolkodásuk, kell az analitikus készségük, te pedig itt maradtál weboldalt csinálni. És lehet hogy egyszer, valamikor tudtál közlekedni a saját kódodban, és lehet hogy egyszer, valamikor fel tudtál kelni a székről. De a székből közben babzsákfotel lett, és te egy kibaszott gravitációs csapdában ülsz, és integetsz a végtagjaiddal.

De ne búsulj! Nézz csak körül. Szerinted a többiek mit csinálnak?

Igen.

Az egész mai webes informatika belőletek áll. És bocs, de sajnos aki nem esett hanyatt az első látványos "click and play" feliratú fotelnél, az már úton van egészen máshová.

Innen most nektek kell felállnotok.

Emlékszem, amikor először szembesültem azzal, hogy a dolgokat nem arra használják, amire én terveztem. Akkoriban nem volt még internet, sima asztali gép meg Turbo Pascal volt, és valaki nyomkodni kezdte az egyik programomat, ami ettől hamarosan hülyeségeket kezdett csinálni, majd lefagyott. Akkor és ott úgy éreztem, hogy egy életre megutáltam a felhasználókat. Ronda dögök, cinikus rosszakarók: jönnek, és beletrappolnak két lábbal abba, amit építettem.

Idő volt, mire rájöttem, hogy a felhasználó más anyagból készül. Neki nem fáj, ami a gépnek fáj: ő használati tárgynak tekinti az egészet, és ahogy egyre webesebb a világ, egyre inkább ez történik mindenütt. Közvetlenebb lett az interakció: előbb csak az egér fejlődött ki és vált ipari sztenderddé, most meg már mindenhez hozzá lehet érni, és az se mindegy, hogy erre milyen gyorsan és milyen okosan reagál. Ha nem gyorsan és nem okosan reagál, akkor szar, és átmegyünk a másikhoz. Mert minden sarkon van tíz. És igen, az informatikusok ezt még csak most kezdik felfedezni, hogy itten bejöttek a látogatók a szentélybe, és ráülnek az imazsámolyra, és papírrepülőt hajtogatnak a nagykönyvből - ez az utóbbi pár év termése, az iPhone és a tabletek világa. A szélessávú internet és az ultragyors processzorok azt üzenik a világnak, hogy mindent szabad, és a laikusok boldogan ténferegnek az újonnan felismert térben, és mindent megfogdosnak.

Az informatikusok két pártra szakadtak. Az egyik felük eladta magát az ördögnek, és dizájnközpontú, hatvanas fonttal szedett, minden kvarcórán jól olvasható cuccokat gyárt; a másik fele még mindig az elektroncsőben hisz, és abban, hogy ha valami jó valamire, akkor azt meg kell tanulni, és indokolt, hogy aki nem tudja használni, az eltaknyoljon az első három méteren. Mindkét tábor kölcsönösen gyűlöli a másikat, és mindkét tábor szomorúan nézi, hogy a felhasználók egyikükhöz sem vonzódnak - az egyikhez azért nem, mert nem jó semmire, a másikhoz azért, mert koszos jellege van, és megráz, ha hozzányúlsz.

Az emberek nem találják az egyensúlyt.

Ha sikerül, ha meg tudod adni nekik azt az érzést, hogy a te cuccod használható is, meg vállalhatóan is néz ki, akkor imádni fognak. Akkor azt érzik majd, hogy erre vártak, és nahát, miért nem jöttél előbb. Meghálálják. Viszont ehhez olyasmit kell tenned, amit valamirevaló informatikus sosem tenne a felhasználóval: meg kell tudni, hogy mit szeretnének!

Hogy a felhasználói tesztelés mennyire fontos, arról elég csak a Steve Krug könyvét elolvasni, de sokan és régóta hajtogatják - az egyetlen probléma ugye az vele, hogy körülményes, mert az a fránya júzer tényleg meg fogja mondani, hogy mit akar, és akkor nagyon sok mindent át kell majd alakítani az oldalon. A kérdés inkább az, hogy ha ezt nem teszed meg, akkor mégis ki az istennek dolgozol?

Mi értelme van egy használati tárgynak azon kívül, hogy használják?

Naponta látok olyan ájtis céget, aki elsumákolja a tesztelést, de még egy vacak kérdést sem intéz a látogatókhoz: valaki valahol kitalálja, hogy mi lesz a tutifrankó, és azt nyomják, ha törik, ha szakad. Elképzelik a júzert, ahogy a lányok kiskorukban a szőke herceget: tudni vélik, milyen szögben ül a lovon, milyen színű palást lesz rajta, és pontosan hány foga látszik majd ki, amikor mosolyog. Igen, mindenki a piros gombra fog nyomni. HÁT PERSZE. Mert senki sem fedezte még fel, hogy amikor a piros gombra nyom, akkor elveszik a pénzét. Bizonyára a keresőt fogja használni - hogyne, hiszen az oldalak 97 százalékán a kereső egyáltalán nem működik, és ha igen, akkor szarul. Bizonyára azonnal tudja, mit akar - hát nyilván, persze, pontosan annyira, mint a shoppingoló nőegylet a plázában, náluk is milyen célirányos a haladás, ugye? SOSEM fogod tudni, mi érdekel egy látogatót, mert te az egész napodat az oldallal töltöd. Neked már minden pixel ismerős, minden vezérlőelemet a nevén szólítasz. Mire gondoltál, hogy majd megszeretik ők is? Hogy annyi időt töltenek majd el az oldaladon, amíg végül már ugyanolyannak látják, mint te?

NEM.

Becsukják, az lesz. Hiába tetted oda a két legmenőbb termékedet: azt hiszik majd, hogy az a dekoráció. Ugye láttál már szórólaposztást a mozgólépcső tetején? Ha az alján van egy kuka, azt percenként cserélni kell, mert mindenki belebassza gombócra gyűrve a tutifrankó kihagyhatatlan ajánlatot. Ezek már nem azok a robotok, akiket te keresel! Emlékszel? 15 évvel ezelőtt is ezt tanultad, hogy legyen piros, legyen nagybetűs, és nyomd a kezébe! Szerinted 15 éve ugyanolyan hülye? ÉRTELEMSZERŰEN rezisztenssé vált, mint a legyek a DDT-re. El fogja dobni. Foglalod a kezét. Nem hajtja össze, nem teszi a zsebébe. És a weboldalon sem fog megállni ott, ahol te meg akarod állítani - nem fogja döbbenten nézni, amit te csodálatosnak tartasz! Az a tévés generáció volt. Azok, akik megszokták, hogy a túloldalról határozzák meg a képernyő tartalmát. Azóta interaktív lett a világ, most már a júzer mondja meg, mit akar nézni.

HAGYJAD NÉZELŐDNI!

Ez a legfontosabb. Érezze magát jól, amikor nálad jár. Ne kösd le a figyelmét - szolgáld ki a figyelmét! Hadd menjen, hadd fedezze fel. Izgalmas. Mindig, amikor valamire kíváncsi, udvariasan mondd el neki. Ha kérdez, az oldalnak válaszolnia kell. Ha mást kérdez, mást kell válaszolnia. Ha lejt a pálya, hátrálni fog. Ha nagyon lejt, elmenekül. Ha megijeszted, rádcsukja a browsert, úgyhogy nem akarod megijeszteni! Attól, hogy a tiéd a vállalkozás, és te fizettél az oldalért, még nem te írod a szabályokat! A látogató dönti el, hogy mi lesz, nála van az egér. Nálad csak a szerver van, aki az előre beadott terv szerint kiszolgálja a vevőidet. És a vevő ezt nagyon jól tudja, és úgy jött ide, hogy ez neki tetszik.

NE BASZOGASD.

Tanuld meg szeretni, hogy itt van. Nem akkor fogja bookmarkolni az oldalt, ha felajánlod neki, hanem ha vissza akar jönni. Nem akkor iratkozik fel a hírlevélre, ha arconbaszod egy felugró ablakkal, hanem ha vadászni akar az ajánlataidra. Ingatlannál például gyakori, mert ő akar elsőnek tudni róla. Nem akarja megvenni, amit te el akarsz adni - viszont szeretné, ha eladnád neki, amit meg akar venni. Kérlek, kérlek, ne zavard össze azzal, hogy egyszerre mindent eladsz neki!

Bújj el a sarokba, mint egy jó boltos! A vendéged most körülnéz. Mosolyogj, és várd meg, amíg kérdez valamit! Ha nem kérdez semmit, akkor is lehet hogy visszajön, hiszen tetszik neki, amit lát. Azért jött. Ha elmegy anélkül, hogy hozzád szólna - semmi gond! Nyugi. Vissza fog jönni, mert ha jól csináltad, máris szereti a helyet. Tetszik neki az, hogy meghosszabbítottad a kezét, eszközt csináltál az egeréből: ha rákattint valamire, megváltoznak a dolgok. Okozz neki örömet, üzend neki, hogy ő irányít! Tanítsd meg neki, hogy nem kell félnie: hogy a dolgok úgy működnek, ahogy ő azt várja!

Gondolj a vendégedre úgy, mint egy kisgyerekre, aki betévedt a varázsló házába!

Van a felfedezésnek egy olyan öröme, amit te már nagyon régen nem tudsz érezni a saját oldaladdal kapcsolatban. Mert már nem szereted igazán. Neked az munka. Te pénzt keresni jársz oda. A vendéglátós is mond néha ilyeneket, hogy "ajj, a faszkivan, már megint jöttek, bocs lekelltegyelek", de ez a rossz hozzáállás. Egy kicsit szeretned kell a helyiséget, amiben vendéget fogadsz - és nagyon kell szeretned a vendéget, amiért tetszik neki a munkád.

Tudd, hogy amikor a vendég is megkedvel téged, akkor nyertél. Akkor is, ha egy forintot se költ. Lehet, hogy csak egyelőre nem, és lehet, hogy soha nem, mert ilyen is van, de még akkor is ő hozza neked a goodwillt. Ő hozza neked az ismertséget, a jó hírnevet, és ha láttál már cégértékelést, tudnod kell, hogy ez forintban mérhető, még akkor is, ha végül sosem váltod át! A vendég, aki elégedett veled, MINDENKÉPPEN MEGÉRI. Nem is beszélve arról, amikor mindenki mást is hozzád irányít, pedig ezt is mennyien leszólják. Hogy ez a lassú módszer, és ez nem működik, hanem bele kell tolni a milliókat a marketingbe. Igen is meg nem is - de semmiképpen sem tudod ezt pótolni vele. Nem tudod megvenni a júzert. Csak megadni neki, amiért jött.

Nincs olyan, hogy a felhasználó nem működik. Ha ezt érzed, akkor a te oldalad nem működik. És amíg erre úgy gondolsz, mint egy bizonyítást igénylő állításra, addig valószínűleg marad is minden a régiben. Akkor kezdődik a változás, amikor figyelni kezdesz a vendégre, és megpróbálod megtudni tőle - akár így, akár úgy -, hogy miért érkezett. Felejtsd el, hogy a statisztikákból meg a nemzetközi trendekből tudod meg; ők is az emberektől kérdezték meg, csak még jól ki is átlagolták egyenesre, úgyhogy el is veszett egy csomó fontos részlet útközben.

Ne a nagyoktól tanulj weboldalt csinálni, mert úgy nem lehet.
A legkisebbek hangja az igazán fontos.

Van egy olyan jelenség, amit kevesen értenek a programozásban, még a fejlesztők se mindig. Ugyanakkor nap mint nap isznak kólát, úgyhogy a jelenséggel mindenképpen találkoznak.

Arról van szó ugye, amikor kitöltöd a pohárba.

Pezseg, mint a kurvaélet. Habzik. Ha telibe küldöd bele az egészet a pohárba, akkor ki fog jönni a hab, ki fog ömleni a tetején, kétségbeesetten odahajolsz majd, és szürcsölöd le, de ettől csak nyakig olyan leszel, ő meg továbbra is pezseg ki, és minden ragadni fog, és undorító lesz. Nem, kérlek, ne vágjál ilyen arcot, pontosan tudja mindenki, hogy egyszer már veled is történt ilyen, és azt is vélelmezzük, hogy háromnál többször nem, ellenkező esetben kihívást jelentene az internethasználat. Szóval ismerjük a szénsavat, igen, mindig egy kicsit várni kell, amíg lemegy a hab, és utána lehet tovább tölteni. Vagy nagyon lassan, kínos óvatossággal. Az is jó. Csak egybe sokat ne, mer abból baj lesz - nem is beszélve arról, hogy maga a pohár kb negyedig tud ilyenkor megtelni a tényleges itallal.  A többi csak jön, pezseg, bajt csinál, aztán meg elpárolog.

Na és ugyanezt valamiért forráskódnál nem sikerül megtanulni. Pedig az angolok készségesen eléd szaladtak ezüsttálcán egy olyan kifejezéssel, hogy "settledown time", ami pont erről szól: ha dolgoztál egy csomót, összeraktál egy bonyolult kódot, és úgy tűnik, hogy minden rendben van, akkor ne nekiessél a következő feladatnak, illetve ha főnök vagy, ne hajtsd szöges ostorral az alkalmazottat, hogy "szuper vagy, Lalikám, mehetsz át a következő projektre", hanem hagyj egy kis időt.

A programkód fele ugyanis a fejedben van, és éppen habzik. Ki fog ömleni, kifröcsköl az orrodon, a füleden, mindenütt, ha nem hagyod lecsillapodni. Ezt nem feltétlen úgy értem, hogy menj el két napra pihenni - sokan így értik, van is nekik igazuk, meg nincs is -, hanem sokkal inkább arra gondolok, hogy dokumentálj, illetőleg refaktorálj, nézd át a kódodat, javítgasd, súlytalanul piszkálj bele itt-ott, főleg olvashatósági meg logikai szépítgetéseket csinálj, olyanokat, amiket menet közben elhatároztál, de aztán elfelejtetted, mert éppen sietni kellett, és inkább hagytad a picsába, pedig FONTOS, akkor is tudtad, hogy fontos, csak nem volt sose éppen annak az ideje, hogy visszamenj megcsinálni. Na, hát most pont annak van itt az ideje.

Settledown time. Nagyon fontos.

Ismered egyébként, ha programoztál már bármit, ami folyamatosan és processzorigényesen működik: régen úgy hívták a dolgot, hogy application.processmessages, és a ciklusaid nagy részében érdemes volt meghívni, ugyanis ha nem tetted, akkor a Windows megakadt, mert 100%-ban veled kellett foglalkoznia, és nem tudta a szomszéd ablakot újrarajzolni. Ugyanígy a Javascript könyvek is azt tanítják, hogy amikor valami nagyot és minden figyelmet igénylőt csinálsz, akkor tarts benne szüneteket, hagyd a gépet levegőhöz jutni, különben fagyás, frusztrált júzer és force-close lesz a vége a dolognak. ERRŐL VAN SZÓ. Ugyanígy itt is hagyni kell szusszanni a forráskódot, és főleg az agyadat. Lehetőleg úgy, hogy a kontextusból azért ne rázódj ki (ezért nem jó az offtopic pihenés), de egy kicsit tekerj sík terepen a nagy emelkedő után.

Minden olyan cég, aki erre nincs tekintettel, előbb-utóbb rábaszik megbánja.

Az, aki állandóan magas fordulatszámon tartja a motort, állandóan kihajtja a szart lelket az alkalmazottakból, állandóan produktív akar lenni, állandóan nyomja a gombot, hogy a megszerzett eszközök termeljenek, az nem egyszerűen az arányosan megnövekedett kopással lesz kénytelen számolni, hanem valami sokkal drasztikusabbal. Van egy küszöb, ami alá nem lehet lemenni a pihenőkkel. Lehet napi 10 óra helyett 15-öt dolgozni, de nem lehet 15 helyett 20-at.

Nem először és nem másodszor látok olyan forráskódot, amiben egyértelműen tetten érhető a túlhajszoltság. A fejlesztő részmegoldásokat csinált, látványpéket játszott, hirtelen és gyorsan és szarul rakott össze dolgokat, hogy minél hamarabb meglegyen az optika, aztán úgy patkolta mögé az engine-t, hogy ne szakítsa meg a látványfejlődés folytonosságát, mintegy igazolva ezzel a láthatatlan fenyegető kéz felé: "igen, dolgozom, haladok, minden rendben van"... Pedig nem volt ott semmi rendben, csak úgy fröcskölt ki a fejlesztő(k) fülén a kólahab. Túl lett töltve a projekt, túl lett feszítve a forráskód. És mindezt úgy, hogy ma már nagyon jók az eszközök, nagyon korszerűen lehet fejleszteni, nagyon jól lehet kommentezni. De akkor is, van egy határ.

Fejlődni kell abban, hogy megállapítsd ezt a határt, és fejlődni kell abban, hogy megérezd, mennyi a szükséges settledown. Ha szépíted a kódot, az olyan, mint az Android telefonon kilőni a háttérprocesszeket: utána minden könnyebb, frissebb, reszponzívabb, bejött a tavaszi levegő és nagyokat slukkolunk belőle. Persze nem egyszerűen wellness ez, hanem szó szerint élet-halál kérdés - de addig jó, amíg úgy kezded kortyolni a friss levegőt, hogy "jaj de finom", és nem úgy, mint a víz alól felbukó ember, hogy úristen, végre oxigén, el se hiszem, hogy túléltem.

A forráskód veszélyes, bele lehet fulladni. A forráskód-hab letüdőzése rejtélyes bugokat okoz, és sok plusz munkaórát, a nagyon kevés nehezen megspórolt plusz idő ellenében.

Tessék megtanulni okosan tölteni a pohárba.

Halló!

Ja, szia, emlékszem!...  Mondjad!

Weboldalt?  Persze.  Nagyon szívesen.

Dehogy zavarsz!  Hogyne, épp ráérek.  Nekünk, programozóknak nem igazán szokott lenni dolgunk, általában csak ülünk a gép előtt, és nézzük a netes pornót, vagy Facebookozunk.  Nem csinálunk semmi fontosat, csak úgy teszünk.  Akik fontosat csinálnak, azok ti vagytok: a sales, a marketing, a menedzsment.  Mi azt nem is értjük, sok szám meg diagram az Excelben, meg azok az emailek, úristen, dehogyis.  Nekünk jó ez így, különben sem tartjuk sokra a pénzt és a megbecsülést.  Szóval miről is lenne szó?

Ó, persze, a részletek nem érdekesek.  Csak nagyjából.  A lényegét, onnan már menni fog.  Ahogy így hallgatom, amit mondasz, tényleg összeáll bennem egy kép egy csodálatos oldalról, ami egy nagy vállalkozás alapja lesz.  Biztos vagyok benne, hogy ez dübörögni fog, persze.  A többieknek is megy.  Mármint nem, nem úgy értem!  Persze hogy nem sokan csinálják.  Kinek jutna eszébe termékeket eladni az interneten?  Ráadásul fényképpel?  Jaj, hogyne érteném, hogy miben más, csak már ez is, nekem ezek az egyszerű dolgok nagyon tetszenek, ha nekem ilyen ötleteim lennének, hogy pirossal írjuk a nevét, már rég milliárdos lennék!...  Jó, hát ez nem egy bonyolult dolog.  Ja, nem úgy, technikailag értve.  Így, ahogy elmondtad, szerintem ez hamar megvan.  Milyen egy hónap, hülye vagy?  Azt csak azért szoktuk mondani, hogy jobban megbecsüljétek a munkát, meg többet fizes­setek érte!  El se fogadok érte pénzt, ez holnapra készen van.  Nem, ne viccelj.  Persze, meg nem is az, hogy rutin, hanem egyszerűen szeretem ezt csinálni, érted?  Nekem ez kikapcsolódás.  Ha nem hívtál volna, ugyanezt csinálnám unalmamban.

Belefér az is, hogyne.  Ez nem kiegészítés, ez szinte benne volt a sorok között.  Jaja.  Igen, igen, gondoltam is rá, hogy felhívom a figyelmedet, hogy ha már odateszel egy szöveget, akkor az ne csak szöveg lehessen, hanem fénykép meg újságcikk meg link is, és ezt úgy értem, hogy akkor már benne van nyilván az, hogy képes tartalom, Google Maps beágyazva, illetőleg hát ha rajzolni akar, akkor meg odateszünk neki egy ilyen kis jegyzettömb-szerűt, amire szabadon tud vonalakat húzni az egérrel.  Van is ilyenem készen, csak át kell másolni a forráskódot, copy-paste az egész.  Neeem, ne aggódj, ha betűket rajzol, azt természetesen azonnal felismerjük.  EMBER!  Hát JÓHOGY beírjuk neki a naptárba, ha évszámmal kezdődik!  Jó, hát nem azonnal, nyilván akkor már egy ilyen kis ellenőrző ablak, hogy nehogy elrontsa.  Alap.  Persze.  Meg ezt mindig így szoktuk.  Ó, hát, ha már ott van a cloud storage, nem igaz?  Akkor már hadd lehessen összekötni az ingyen tárhellyel, azért van a dropbox meg a google drive, hogy használjuk! Jól is néznénk ki, feltölt egy képet, és nem dobjuk át neki, hogy meglegyen?  Persze, geolocationnel együtt. Az ma már szinte automatikus, úgy kell kiradírozni belőle.  Nem, nem hiszem, hogy bárki más tett volna bele ilyet, csodálom is, hogy honnan vannak ilyen ötleteid.

Ja, mobilról?  Mi az hogy!  Persze, ott egy kicsit más lesz a felület, merugye rá kell nyomni, meg így ujjal seperni jobbra-balra, igen, hát ez alap, ezt amúgy is így oldottam volna meg.  Dehogy pluszmunka!  Nem, nem, már mondtam, hogy imádom az ilyeneket.  Élek-halok a mobilért!  A tabletért meg különösen, azon szerintem, ha nem bánod, én kialakítanék egy harmadik fajta elrendezést, mert úgy optimális!  Igen.  Á, szeretni fogják, hogy minden máshol van, ma már nem megy ez az egységesség-dolog.  Uncsi.  Mindenhol ugyanúgy néz ki, hopp, már csukja is be.  Nincs meg a körülnézés, a felfedezés élménye.  Gamification, persze.  Jó is, hogy mondod, mert épp rá akartam térni a regisztrált felhasználókra, hogy akkor nekik azért ugye lesz ilyen testre szabott felület, amivel játszhatnak?  Tudod, így tologatják az elemeket.  Ja, témák?  Persze.  Úgy értettem én is.  Előre is le lesz gyártva néhány, igen, csajoknak piros meg pink, többieknek kék meg zöld.  Ja, és akkor ezen belül indulhat a customization.  Igen.

Á, a nagyok is így tolják.  Ez a jövő.

Igen, így egy picit már lehet hogy tovább tart, de sietek, persze.  Megértem, hogy neked mennyi pénz múlik ezen.  Innen már el lehet indulni.  Igen, szerintem is ez az alapja.  Mindig egy jó weboldal az első, utána jöhet a tervezés meg a befektető meg a cégalapítás.  Hülye is lennél, ha előtte pénzt raknál bele!  Azt majd akkor, amikor már hozza a pénzt!  Ki hallott már olyat...?  Nem, nem, ezek csak ilyen Wall Street-i mesék, hogy megfinanszírozták az indulást.  A programozó a legjobb befektetés!  Nem, tényleg nem kérek pénzt, mondom, nekem ez hobby, meg amúgy is örülök, hogy segíthetek beindítani neked a Nagy Tutit.  Persze.  Ja?  Majd, akkor majd talán igen.  Azt úgy elfogadom, persze, csak ne legyen benne kockázat neked, elvégre te vállalkozol,nem rulettezni indulsz!  Majd ha jön a bevétel, persze.  Együtt sírunk, együtt nevetünk.

Amúgy?  Hát semmi.  Nem, nem voltam sehol, tudod milyen vagyok.  Ki se dugom az orrom itthonról.  Neeeem, ennek semmi köze a munkához, csak nincs kedvem odakint unatkozni.  Nekünk nem szokott lenni életünk.  Nekünk ez az életünk.  A gép.  Persze.  Hát, különbözőek vagyunk, igaz?  Nem is nagyon tudnék mit kezdeni a pénzzel, amúgy.  Mi ilyen külső vinyót meg egeret meg ilyeneket szoktunk venni maximum, de az már van nekem, és étterembe meg nyaralni meg ilyen helyekre sose járunk.  Hát tudod milyenek az ájtisok.  Csajommal?  Milyen csajommal?  Most hülyéskedsz...!  Á, rég nem ismerkedem már, mindegyik hülye.  Nem értünk szót, tudod, őt nem érdekli a munkám, én meg...  Ja, nem, amúgy szoktam, persze, de aztán nem lesz belőle semmi.  Hát, egyszer volt egy, de az is otthagyott valami vállalkozóért.  Ezeknek csak a pénz számít.  Na ÉN nem leszek ilyen, ne aggódj.  Jól is néznénk ki.

Nem, én programozó vagyok.

Aha, ne viccelj, persze, nyugodtan!  Add csak meg nekik a számom!  De figyelj, akkor tényleg nem fogadok el pénzt, hát máris hoztál egy másik megrendelőt.  Persze, értem, hogy semmi se biztos, de te megtetted, ami tőled telik!  Én már ezt is nagyon köszönöm.  Biztos, hogy tudok nekik segíteni… Ezt szeretem, mikor megy a bolt!  És még egyszer köszi az ajánlást!

Éjszaka is.  Bármikor.  Nyugodtan.  Fenn szoktam lenni.

Okés, köszi!

Szia!